Olyan közösséghez tartozunk, ahol apáink bölcsessége, a több évszázados népi tudás és hagyomány, mindannyiunkat egy életen át elkísér.

 

Gyermekkorunk óta megtanultuk: bajban ismerszik meg a barát. Tudjuk jól, kicsi a bors, de erős. Hogy bátraké a szerencse! De később értjük meg e mondatok igazságát. Felnőtt fejjel tapasztaljuk meg a bennük rejlő titkos erőt. Ősi mondásainktól ösztönzést kapunk, reményt a reménytelenségben; kitartást, erőt és hitet adhatnak nekünk, ha kell.

 

És mégis.

 

Most, hogy elveszítettük drága barátunkat, Süsüt... úgy érezzük, a bölcsesség mit sem ér. Nem segít megérteni a felfoghatatlant. Hiába próbáljuk megtalálni a szavakat, a mondataink suták. Torkunk elszorul.

 

Aki elveszíti a fiát, a férjét, az édesapját, a barátját, annak nem marad más, mint a néma gyász.

 

A hallgatás.

 

De a mély csöndben hirtelen megszólal egy hang. És Süsü ellentmondást nem tűrő hangját halljuk, ahogy ránk kiabál, mert őt nem olyan fából faragták, az ő világa nem engedi meg az önsajnálkozást, az önfeladást. Harcos elszántsággal, csillogó szemekkel, jókedélyűen (amilyen ő maga volt) küzdelemre és kitartásra biztat, még ha most nehéz is nélküle tovább folytatnunk, túlélni a lehetetlennek tűnőt.

 

Bizony, szükségünk van rá. Kell nekünk, hogy példáján megerősödjünk, hogy jobb emberekké váljunk. Hogy gondoskodni tudjunk egymásról.

 

A hétvégi emléktorna lélekemelő, közösségi eseménye, és az egész megyénket mozgósító gyűjtőakció sikere megerősítette bennem: a halál új életre tud kelni. A közösség új életet, az élet új értelmet nyerhet.

 

Köszönjük, Süsü, hogy életed példájával megerősítesz bennünket.

 

Kedves Rózsika, drága Vitya és gyerekek, kedves Süle család! Ezekben a nehéz pillanatokban mellettetek állunk. Itt vagyunk nektek – miként Süsü is itt marad nekünk.

 

Örökre.