Vérteskozmán, a II. világháború során, a Vértesben elesett magyar áldozatok előtt tisztelegtünk ma.

Az ünnepi beszédem szövegét ezúton osztom meg Önökkel:

„Kedves Hölgyek, Urak, Fiatalok!
Tisztelt Hazafiak!

A magyarországi kommunisták talán legnagyobb bűne az volt, hogy a „múltat végképp eltörölni” jegyében, idegen érdekek szolgálatában, ki akarták törölni nemzetünk emlékezetét, el akarták törölni nemzetünk múltját. A történelem viharainak magyarságot ért igazságtalanságairól, sohasem engedtek őszintén beszélni. Így hát megtiltva a gyászt, lehetetlenné tették nemzeti tragédiáink megnyugvást hozó feldolgozását is.

Ismétlem, a múltban is, idegen érdekek szolgálatában, elhallgatták, elhallgattatták a Trianoni országvesztés tragédiáját éppúgy, mint a vesztes háborúinkban a testileg, lelkileg megnyomorított, vagy hősi halált halt honfitársaink tragédiáját, köztük a második világháborúban a Vértesben harcolók dicsőséges haláltusáját, de hasonló karhatalmi kényszerrel hallgattatták el, mai szabadságunk gyökere, 1956 forradalma letiprásának sikolyát is.

És a tiltás, a félelemgépezet törekvései majdhogynem sikerrel jártak, hiszen a rendszerváltásra, társadalmunk nagy része elfeledte hőseit, az értünk, utódaikért a legdrágább kinccsel adózókat.

Éppen ezért NEM nekik, az erdei vad nyomához hasonlatosan eltűnő, és mégis az erdő sűrűjéből itt néha néha fel-felderengő hőseinknek van szüksége méltó emlékkeresztre és szép ünnepre a Vértes páratlan természeti szépségű erdejében is, hanem nekünk, az oly könnyen felejtő utódoknak, az oly könnyen felejtő utókornak.

Hiszen, ha mi elárulva őket, zsibvásáros, nyerészkedésre menő, kalmárszellemű világunkban megfeledkezünk értünk vállalt áldozatukról, akkor nem lehet okunk méltatlankodni Wass Albert Magukrahagyottak című regényében megfogalmazott, igaz sorainak igazságtalanságán. Idézem:

„Ők magukrahagyottan őrizték (...) Magyarországot és a mögötte lévő Európát, olyan egyedül, amilyen egyedül csak lehet az ember, akit magára hagy a világ. Álltak fönt az erdőgerinceken, derékig hóban, fagyott lábakkal, fagyott kezekkel, arcukat marta a jeges északi szél, és tudták, hogy senki sincs a hátuk mögött, aki segíteni tudna. Csak védtelen völgyek, falvak és városok, kiszolgáltatott asszonyok, más semmi. (...) Rettenetes érzés lehetett úgy küzdeni, tudni azt, hogy nincs segítség. Hogy ha kifogy a golyó, s a fegyver kihull a kézből, akkor odalent a völgyeken végig zúdul a pogány áradat, bedönti az évszázados, tisztes kapukat, feldúlja az otthonokat, és nem lesz senki ezen a világon, aki meghallaná az asszonyok és gyermekek halálsikolyát.” Eddig az idézet.

Igen, ha mi elárulva őket, zsibvásáros, nyerészkedésre menő, kalmárszellemű világunkban megfeledkezünk értünk vállalt áldozatukról, akkor nem lehet okunk méltatlankodni, hiszen, ha mi magunk nem becsüljük saját értékeinket, akkor nem várhatjuk el, hogy legyen a világnak egyetlen népe is, aki ennek ellenére nagyra tartsa, értékesnek tartsa a magyart.

És éppen ezért, akikre ma emlékezünk, róluk mondja ki Magyarország Alaptörvénye, Isten áldd meg a magyart!, Nemzeti hitvallás fejezetében, hogy:

„Mi, a magyar nemzet tagjai,(...)
Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.
Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, (...).

Mi évről évre kijövünk az eltűnő nyomok és a tovasurranó árnyak közé, azzal a reménnyel szívünkben, hogy nem zavarjuk meg isteni nyugalmukat és azzal a fohásszal ajkunkon, hogy közbenjárásukat kérjük a történelem uránál azért, hogy példájuk segítségével mi is példaképekké válhassunk a nekünk szentelt feladatok becsületes ellátása során.

Köszönjük a család, a falu és a nemzet közösségéért vállalt igaz áldozatukat, véráldozatukat.

Köszönjük a példamutatást, amely segít nekünk is valós értékén szemlélni földi életünket.

Szívbéli köszönet és hála.

NYUGODJANAK BÉKÉBEN! Köszönöm megtisztelő figyelmüket.”